Egyedül feküdt a kórteremben. Nem lehetett mellé senkit berakni a szag miatt. Ezért volt nyitva az ablak is, egyfolytában szellőzetetni kellett volna. Otthonról hozták, már akkor majdnem meghalt. A gondos kezelés segítségével élete meghosszabbodott. Pontosan három nap szenvedéssel, bár ebből nem sokat érzékelt.
Olyan kövér volt, hogy az ágyban nem tudták megfordítani, mert legurult volna. Önállóan már bizos nem tudott régóta mozogni. Ezért alakult ki rajta az a hatmas felfekvés, mely a combjai oldalától egész a háta közepéig ért. Vastag barna bőrét az elhalt részek fekete páncélja borította. Ha megnyomtuk, itt-ott előtocsogott alóla a genny. A feje testéhez képest kicsi volt és sárga. Riadtan pislogott, mint aki nem értette mi történik vele. Sebét kötni nem lehett, steril lepedőkkel takargattuk. Jabba jutott róla eszembe, de inkább nem mondtam senkinek.
Látogatót nem láttam nála, behozták és felé sem néztek. Örültek, hogy megszabadultak tőle.
Esti viziten már láttuk, hogy vége. Mintha a rengeteg zsír fojtogatta volna, alig kapott levegőt. Veséi leálltak, vizelete semmi. Nyomattuk az infúziókat, vízhajtókat. Már nem használt. Vizet kért. Engedtem a pohárba és szívószállal próbáltam itatni. Kapkodta a fejét, végül sikerült szívni néhány kortyot. Félrenyelte. Na gondoltam, szép; jót akarok, vizet adok a haldoklónak, amitől megfullad. Esélytelennek tünt felültetni, végül csak kiköhögte. Vérnyomása egyszer 60, aztán Dopamin után 180, majd megint hatvan, és mérhetetlen. Vagy csak a vérnyomásmérő volt a rossz? Nem volt jelentősége, a kaszás már ott állt a kórterem ajtajában.
Később szomorúan és tehetetlenül néztük a haláltusát az ablakból. Aztán mindenki ment a dolgára, meghagytam, hogy ne keltsenek fel.
Hajnali negyed ötkor csak csörög a telefon. Sikerült még az első csörgés vége előtt felkapni. Nem szoktam hagyni csörögni amíg eszembe jut, hogy hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok. Minden egyes csörgésnél szinte érzem, ahogy a coronariáim összeszűkülnek. Egyszer majd így fogok infarktust kapni. Inkább reflex-szerűen azonnal felkapom, magamban előbb káromkodok /"Miért kell ezt nekem?"/, aztán eszmélek.
- "Meghalt a hatos." Nézzem meg. Nem volt kedvem egyedül bemenni. Megvártam, míg összepakolnak és együtt bementünk. A kórteremben hideg és szag. Keze kikötve, feje kitekeredve, szeme a semmibe mered, teste szétfolyik az ágyban. Szájából száradó félben lévő fehér, habos nyál csorog. Nem moccan. /Há' persze./ Mindig féltem az ilyen helyzettől. Nem a halottól, vagy a haláltól. Hanem attól, hogy halottvizsgálat közben egyszer mégiscsak dobban a szíve, kipattan a szeme és elkezd hörögni. Vagy ilyesmi. Folytatom. Végtagok hidegek, pulzus nincs. Elő a hallgatót: ráteszem, de nem halotti a csend. PATT! Jájj. Ja: csak az ujjam a hallgatón. Huhh. Ezt mindig beszívom. Pupillareflex. A filmeken ilyenkor: -"A halál ideje 04:15.", és közben lecsukják a szemhéjjat. A filmeken. Itt lepedő és két óra kötelező várakozás /hogy biztos nem keljen fel/ a hullaszállítóra.
A családot, majd reggel értesítjük. Ilyen hírre senki sem szeret felkelni. A dokumentáció is ráér.
Még alhatok egy órát.
